Vintergløden

Ezt hallom ugyanis a fejemben gyakorlatilag folyamatosan, idén 9 éve.

Pontosabban szólva: azóta hallom ezt, mióta édesanyám, az a nagyszerű asszony, akinek a világon az én boldogulásom a legfontosabb, megszégyenített, amiért nem tudtam NEKI diplomát szerezni azon az egyetemen, amelyről tudta, hogy csak szenvedek ott.
Csodálatos édesanyámat, aki egyfolytában azt hajtogatta: “a szülőnek nem szabad beleszólnia abba, hogy a gyereke mit csinál, hanem kötelessége abban támogatni, amit az csinálni akar”, nem hatotta meg, hogy én akkor nem adtam fel a tanulást. Azonnal átküldtem az anyagaimat egy másik egyetemre, és át is vettek gond nélkül.
Ez nem érdekelte azt a nagyszerű asszonyt, aki a világon a legjobban engem szeret. Becslésem szerint úgy 480-szor elismételte, rikácsolva, hogy “Minden hiába volt! Minden hiába volt!” Hasonló hangnemben, és körülbelül ugyanennyi alkalommal elismételve vont kérdőre, hogy “Ötvenévesen akarsz végezni?” (27 évesen végeztem volna. Volna.) Ám tanúbizonyságot tett arról is, hogy nem kíván beleszólni az életem döntéseibe; ezt a “Mindenki úgy bassza el az életét, ahogy akarja!” mondat többszöri kijelentésével (egy világ minden sértettségével és szemrehányásával színezve) tette egyértelművé a számomra.
(Az, hogy miért nem tudtam neki diplomát szerezni, éppen úgy nem tartozott a felmerülő kérdések közé, ahogyan az sem: miért jelentett a számomra görcsös kínszenvedést az az egyetem a megelőző öt évben.)
Mindezen gondolatok ismételgetésével, akkor sem hagyott fel, amikor már elsírtam magamat szégyenemben, és akkor sem, amikor – nem sokkal később – a sírógörcstől levegőt is alig tudtam venni, ugyanis idegösszeomlást kaptam. Nagyszerű édesanyámat, életem jótevőjét és napsugarát nem foglalkoztatta a tény, hogy e tevékenységével az akkori barátom előtt aláz meg, pontosabban szólva, az önbecsülésemet taposta rommá a szent anyai felháborodásában. Nem sokkal később, arra is volt gondja, hogy tolmácsolja nekem a volt férje meglátását, mely szerint én ezt a másik egyetemet SEM fogom elvégezni. Önbeteljesítő jóslattá vált.

Nos, ezen jelenet óta nekem semmi sem megy (még) úgy (sem), mint korábban. A tanulásban további kudarcok értek – pontosabban, nem a tanulásban értek kudarcok (egyfolytában tanulok), hanem vizsgahelyzetben azóta csak akkor nem blokkolok le és nem esek pánikba, ha legalább 500%-os a felkészültségem. Emellé erősen demotiváló hatása van annak, hogy a legapróbb kudarc hatására is arra kényszerít az agyam, hogy nagyszerű édesanyám szeretettel és megértéssel teli szavaira gondoljak; akármennyire is nem szeretném, mégis arra KELL emlékeznem, hogy fantasztikus édesanyám rikácsolja a fülembe, hogy “Minden hiába volt!”, több százszor elismételve. Valószínűleg erősen rombolná az imázsomat, ha bárki is látná, milyen állapotba kerülök, amikor nem fut le, amit megírtam, és újból (és újból és újból) anyám hangját kell hallanom, amint nemcsak addig aláz engem, amíg össze nem török és el nem sírom magamat, hanem még ezután is.

Ez a nagyszerű asszony viszont azóta a nagylelkűségének is tanúbizonyságát adta. Több alkalommal is. Pontosítok: minden alkalommal, amikor megpróbáltam felállni a padlóról, csodálatos édesanyám nem mulasztott el belém rúgni, majd mentegetőzni, hogy nem is úgy gondolta azt, eszébe se jutott, hogy ezzel engem ennyire megbánt.

Például, amikor nekifogtam könyvet írni egy, engem érdeklő témáról (IGEN, asztrológia), nagyszerű édesanyám emígyen biztatott: “Azzal is többre mennél, ha újságot hordanál ki.” (Ezt érdemes összevetni azzal, milyen szenvedélyesen hajtogatta korábban: “a szülőnek kutyakötelessége támogatni a gyerekét abban, amihez annak tehetsége van!” Ezek szerint az íráshoz valójában nincs tehetségem? Vagy ha van is, az csak annyit ér, hogy újságot kihordani jó vagyok?)
Amikor nekiláttam állást keresni – fegyelmezetten tudomásul véve, hogy “minden hiába volt”, csak olyan pozíciókat pályáztam meg, amelyekhez mindössze egy érettségit követeltek meg; akkor is, ha az ismeretségi körömben többen is akadtak, akik ugyanúgy nem fejezték be az egyetemet, mint én, mégis diplomás szintű állásokat töltöttek be -, az első 10 elutasított, vagy meg sem válaszolt pályázat után csodálatos édesanyám – aki egyébként, noha bocsánatot nem kért azért, hogy ennyire kegyetlenül megalázott, azzal a gyogyós módszerrel próbálta jóvá tenni a történteket, hogy rendszeresen magasztalta az egekbe a képességeimet, hogy ilyen csodálatos, olyan tehetséges, meg amolyan szuperértelmes vagyok – ekképpen vigasztalt: “Elmész egy étterembe mosogatni, azzal is érsz valamit! Mindegy, hogy mit csinálsz, de legalább emberek között leszel.”
Ó, bocsánat. Túlértékeltem magamat. Elnézést, hogy a “minden hiába volt” kijelentést csak az egyetemre vonatkozóan tekintettem. Tényleg nem csoda, hogy nem kellettem sehová: aki ennyire sokat gondol magáról, hogy körülbelül egy üzemmérnöki szintűnek megfelelő iskolázottsággal azt képzeli: képesítése alkalmassá teszi arra, hogy egy irodában felvegye a telefont és bepötyögjön pár mailt, az ne is csodálkozzon, ha a maximum, amire számíthat, az, hogy udvariatlanul tájékoztatják arról: az állás betöltésére NEM ALKALMAS. (Még a “Köszönjük jelentkezését, DE…” is túlzó elvárás lett volna.)

Nos, ez volt a közvetlen előzménye a R.I.P. Ana oldal élményanyagának. Gyakorlatilag minden energiám arra ment rá, hogy ugyanúgy kegyetlenkedjek magammal, és ugyanúgy alázzam magamat, ahogyan anyám tette velem. Valahogyan azt képzeltem: ha megfelelően brutális és kíméletlen vagyok magammal, akkor előbb-utóbb megtörök és belenyugszok abba, hogy csak egy konyhai kisegítő lehetek, aki eltartani magát soha nem fogja, aki örülhet, ha a zsebpénzét megkeresi, és ha legalább cselédnek megtűrik.

A legdurvább – és ezen egyelőre nem tudom magamat túltenni -, az, hogy anyám, amikor beteg voltam, a szokott primitív hízelgéssel próbált a helyzeten javítani. Ilyen csodálatos, olyan nagyszerű, amolyan szuper emberke vagyok (tetszik érteni, én nem vagyok ember, csak emberke), szuperértelmes, tehetséges, ésígytovább. Nagyon undorított ez a nyalizás.
Egy alkalommal, amikor kezdtem összeszedni magamat, és már képes voltam nekiülni programozgatni, anyám a következő szöveggel játszotta a jó fejet:
“Szívből kívánom, hogy ez minél előbb meghozza a gyümölcsét!”
Ez olyan volt, mintha virágnyelven ismételte volna el a “Minden hiába volt!”-at. Mindaz, amit eddig csináltam, tényleg nem ér semmit, most már minél előbb hozzon gyümölcsöt… Az sem derült ki, mi lenne az a gyümölcs, amelyet még ő is értékelhetőnek tudna tekinteni.
Akinek vannak már tapasztalatai a programozással – nem fut le, undok hibaüzenetekkel jön vissza, syntax error, parse error… -, az tudja, hogy mekkora frusztrációt jelent ez, még akkor is, ha egyébként nem vagy egy lelki roncs. Nekem, a “minden hiába volt!” komplexummal az agyam hátsó részében, ez a legsötétebb kétségbeesést jelentette. Ez a jóságos, szívből jövő kívánság a minél előbbi gyümölccsel, végérvényessé tette a reménytelenségemet. Minden egyes hibaüzenettel előjött a rikácsolás a fejemben, valamint a kétségbeesés: “HOGYAN fog ez így minél előbbi gyümölcsöt hozni?”
Ennek eredményeként három évig egyetlen sor php kódot nem bírtam írni. Minden hiába volt, és úgysem fog gyümölcsöt hozni (amelyről egyébként máig nem tudom, hogy milyen gyümölcsnek kellene lennie.)

A Nr. 1. mocsokság viszont – szerintem sem intelligens dolog az ítélkezés, de ez véleményem szerint már tényleg a mocsokság kategória -, amikor megkérdeztem anyámat: mégis, hogyan képzelte ezt a dolgot az étteremben mosogatással? Nemcsak arra gondoltam, hogy nekem milyen érzés, azzal a tudattal élni: “ha nem tudtad kiseggelni azt az egyetemet, ahová soha nem akartál járni, akkor már érd be azzal, ha konyhalánynak felvesznek!”, hanem neki milyen érzés? Ha beszélgetnek mondjuk a kolléganőivel, hogy kinek a gyereke mire vitte, neki nem fájna egy ilyen dialógus:
- Az én nagyfiam? Hát, ő most csinálja a Ph.D.-jét.
- Az én lányom? Külföldön kutat ösztöndíjasként. Na és a Te lányod, Adrienn?
- Ó, az én csodálatos, tehetséges, szuperértelmes gyerekem… mosogat egy étteremben!
Nagylelkű édesanyám negédeskedve, a jóságos, megértő, elnéző édesanya hangján válaszolt:
“Drága szívem, a mai világban már nem szégyen, ha valaki egy pizzériában dolgozik, vagy egy… hogy hívják azt, ahol a gombát termesztik?”

Gratulálok. Micsoda szeretet, micsoda megértés és jóság. Igaz ugyan, hogy a kompetenciám nem ér SEMMIT, igaz ugyan, hogy tőlem hülyébbeknek is karrierjük van, de nekem nem szabad fájdalmat éreznem amiatt, hogy még anyám – aki a képességeimet az egekbe magasztalja – is csak csicska munkákat tud nekem elképzelni, olyanokat, amelyekhez még érettségi sem kell. S micsoda bölcsesség, micsoda megértés van ebben a nemes szívű édesanyában, aki a krónikus evési zavarral küzdő felnőtt lányának PIZZÉRIÁT emleget!

Ebben azt érzem a legnagyobb mocsokságnak: anyám a helyzetet arra használta fel, hogy a saját nagyszerűségét bizonyítsa, azon az áron, hogy az én orrom alá dörgölte, hogy csak egy csicskás lehetek. Bezzeg ő, ő így is büszke rám. (A blogon többször is előkerült gombamániám és érdeklődésem ismeretében érthető talán, hogy a “hogy hívják azt, ahol a gombát termesztik?” {komposztáló üzemnek nevezik egyébként, de egy diplomás, szellemi munkát végző, értelmiségi gyógypedagógust pont én, a munkakerülő, tanulatlan, primitív cseléd segítsek ki?…} nagyon kegyetlen szöveg volt. Ennyire keveset érek?
Jól elboldogulok egy molekuláris laborban, “mellesleg” evési zavar témájában egyenrangú vitapartnere tudok lenni egy átlag pszichológusnak –> pizzériában már én is dolgozhatok (szarjuk le azt, hogy az ételfixáltság és az ételundor között ingázok);
van némi írói vénám –> azzal is többre megyek, ha újságot hordok ki;
profi mikológus ugyan nem vagyok, de a tudásomat egészen könnyű felfrissíteni, sok mindenre emléxek –> mehetek a komposztáló üzembe;
és így tovább? (Mérnöki diplomával már elmehetnék takarítani a reptérre? Ph.D.-vel már esetleg pénztáros is lehetnék egy hipermarketben?)

Azt is megtanultam tehát, mi az a tünetváltás. Napi rendszerességgel okoztam magamnak fájdalmat, hiszen még mindig nem tanultam meg, hogy hol a helyem. Még mindig nem tanultam meg, hogy nekem egyszerűen nem lehetnek ambícióim, de nem is kell, hogy legyenek, hiszen csodálatos édesanyukám így is büszke rám, hiszen benne annyi szeretet van, hogy még akkor is olvadozik a szuper képességeimtől, ha nem szereztem NEKI diplomát, és így csak egy konyhai csicskás lehetek.

Mostanra jutottam el odáig, hogy képes legyek érdemben foglalkozni az engem érdeklő dolgokkal. Gyogyós kis include-okat már bármikor tudok írni; kezdem felfogni a require, require_once, if, then, else, else if fogalmak jelentését is, meg lett alapfogalmam arról is, hogy mé jó adatbázist használni, illetve mikor muszájos, és mikor lehet a feladatot enélkül is megoldani… és rengetegszer szórakozok azzal, hogy kedvenc gyogyiszkriptjeim forráskódját meglesem, és próbálom kitalálni, hogy adott funkció éppen micsinál, és hogyan csinálja azt, amit. Néha azzal baromkodok, hogy átírom a dolgot, aztán megnézem, hogy ettől mi változik – milyen hibaüzenet lesz, ha lesz; ha lefut, akkor milyen különbséggel fut le… és így tovább.
Mindenkinek ajánlom, aki még nem foglalkozott ezzel, hogy érdemes így tanulni: egyrészt nagyon jó móka, másrészt meg “olcsó játék hülye gyerekeknek”… De tényleg. Viccen kívül. Nagyon jól el lehet ezzel szórakozni, én speciel soha nem unatkozok.

Viszont ez még mindig nem az igazi. Tudom, hogy első programnyelvnek valami ilyen laza szintaktikájút és elnézőt érdemes választani, mint a php (akik értenek ehhez, azok ajánlják még a Pacalt, a Perl-t és a Python-t is kezdésképpen… most veszem csak észre, ha P-vel kezdődik a nyelv neve, akkor kezdőbarátnak számít? :}}}} Egyszerű vagyok, igen.) Fortrannel, vagy Assemblerrel kezdeni (ezek nagyon érdekelnek, ugyanúgy, mint azok a feladatok, amelyek ilyen nyelveken írt alkalmazásokkal oldhatóak meg) körülbelül annyi értelme lenne, mint a zenetanulást templomi orgonával, hárfával, kontrabasszus-tubával kezdeni {nem lehetetlen ugyan, de összehasonlíthatatlanul több sikerélményt ad, ha az ember zongorával, dobozgitárral próbálkozik először.}
Remekül elvagyok a butus kis scriptekkel, de közben nagyon fáj arra gondolni: hol tarthatnék most, ha nem ment volna el majdnem 10 év az életemből azzal, hogy előbb végigszenvedtem öt évet egy egyetemen, amely valójában nem érdekelt, utána pedig önmagamat büntettem és gyötörtem anyám hidegszívűsége és képmutatása miatt? Tőlem jóval fiatalabbak vannak, akik sokkal gyakorlottabbak, profibbak, mint én, gerincvelői reflex szinten használnak olyan dolgokat, amelyek nekem újdonságként hatnak. Érzem, hogy fejlődök, és tudom, hogy még sok mindenre lehetek képes, de EBBEN A KORBAN itt tartani ciki. Akkor nem lenne ciki, ha valamilyen más területen szereztem volna szakmai tapasztalatot és most módosítanék pályát, de az, hogy tíz év gyakorlatilag kiesett az életemből, erősen kínos és nem tudom, hogy hogyan magyarázzam ki az önéletrajzomban.

A kényszergondolatokkal, amelyek még mindig sokszor visszhangozzák anyám gonosz, álnok szövegeit, éppen elég megküzdeni. Nagyon unalmas tud lenni, amikor ugyanezekkel a gondolatokkal kelek fel, és órákba telik, mire rá tudom venni magamat, hogy ugyan foglalkozzak már valami produktívabbal is, kiváltképp, hogy a könyökömön jön ki az egész. Már többször sikerül, mint ahányszor nem, és ez jó. Na, de EZT mondjam el egy állásinterjún, mint életem eddigi legnagyobb sikerét?

Anyám eközben csodálkozott azon, hogy magázom.

De komolyan. Webdizzájnerek tuti dizzájntippjeit lesegettem, hogy hátha tudok belőlük okosodni, oszt akkor kiderül, hogy amit eggyesek profi dizájntippképnt adnak előfele, aztat én má hónapok óta rutniszerűjen alkalmazom.
És még én tartom magamat egy mulya, inkompetens amatőrnek, akire legalábbis a vakolat peregni kezdene a plafonról, ha dizzájnernek nevezné magát.
Félreértés ne essék: tudom, hogy volna még hová fejlődnöm. Sok esetben technikátlan vagyok, és nem mindig van kedvem professzionálisnak lenni. (Lásd a R.I.P. Ana oldal css megoldásait.) De MIÉRT kell nekem egy elcseszett pancsernek éreznem magamat, ha mások spanyolvigaszként adgyák elő azt, amire én legfeljebb önironikusan vélekedem a “spanyolvigasz” jelzőt?

A másik dolog, amelytől súlyosan felindult állapotba kerültem, az szintén a tuti tippgyűjtemények között található. Premade ikonkészletek és premade grafikák!
Nebassza.
Csak én vagyok ilyen hülye lúzer, hogy ha ikonra van szükségem, akkor azt megalkotom magamnak a standard izéből? Meg hogy ha nem is űberhiper technológiákkal, de sajátkezűleg (sajátgimpűleg) követem el a teksztúráimat?

Talán az a baj, hogy még lélekben sem viselek elbaszott csibeszőke melíros frizurát, trendi sárga szemüveget és szintén citromszínű zakót, fekete inggel és színes nyakkendővel?

Különben akárhogyan mazsolázgatok az újabbnál újabb WP thémákh közötth, a legtöbbet kissé unalmasnak találom. Eggyiket sem tudnám csakúgy használni, anélkül, hogy valamit át ne barmolnék rajta. Inspirációnak is csak nagyon kevés van, amelyeket tudok alkalmazni. A legtöbb az inspirátorok közül is a Design Disease-ről való.

Egyébként a skogskattok hiperbolyhosak, viszont nem csinálnak ebből ügyet. Láthatóan van érdeklődési körük és gyakorlati érzékük is, ezért aztán nem tekintik a masnifejű, hiperbolyhos mivoltukat indoknak arra, hogy lenézzenek és megvessenek mindenkit. Nincsenek olyan roppantul elfoglalva önmagukkal, mint egyes pózer giccsmacskák (akiknek csak a tejszínhabos kakaó számít, meg a besöpört csodálat.)

Szerintetek nagyon égetem magamat, amikor ilyeneket írok?

Ezúttal az Urgehal frontember Trondr Nefas távozott el.

Mi ez az öngyilkossági járvány az underground metal zenészek körében?!

Igen, rózsaszín bugyborékokkal van dekorálva. Itt bugyborékol.

A dizzzájn már október óta megvolt, csak éppen fogalmam sem volt, mire tudnám használni, azon túl, hogy a layoutgyűjteményemet gazdagítsa. Most már hasznát vettem.
Felülre még talán kellene valami ütős szlogen, és egypár apróbb részletben volna még mit pontosítani, tökéletesíteni; de a lényegi szöveg – amelynek leordításával tavaly nyáron bajlódtam egy keveset – legalább már elérhető. Az uw.hu pedig kapja be ugyanúgy, mint tetszőleges más szolgáltatók.

Imádom, hogy ekkora szél van. Május közepén tiszta április feeling tapasztalható, és ettől jól érzem magamat. De a gombák még mindig nem nőttek ki. Már hiányoznak.

Miután az uw.hu-t is elkezdték baszkurálni, az összes, korábban fent lévő oldal eltűnt. Ez azt jelenti, hogy az én RET-terápiáról szóló bevezető irományom/fordítmányom is. Ezt már jó ideje észleltem, és tudom, hogy újra kellene baszkurálnom, de frajdilag mindig elvétem, és elfeledkezek róla.
Játsszunk már pszichoanalitikusosat! Értem én, amennyire érteni lehet a lezajló folyamatokat, és a szimbólumvilágra is vannak erős tippjeim, de szükségem lenne pár partnerre, akikkel kölcsönösen projekciós felületet nyújthatunk a másik számára, és játszhatunk pszichoanalitikusosdit, illetve komplexpszichológiásdit. Ugyanúgy, ahogyan doktorosdit is szokás játszani. Na, van valakinek kedve?

Az Okos Felhasználónak szóról szóra kell elmagyarázni. Az Okos Felhasználót nem elég informálni arról a site kamutwitterén, hogy az oldal szerkezete teljes átalakításon ment át. Az Okos Felhasználó rákeres valamire, ami a R.I.P. Anában fő tartalom; a kereső a régi URL-t köpi ki eredmény gyanánt. Az Okos Felhasználó észleli, hogy a tartalomkezelő kiírja: “No entries found.”
Okos Felhasználó nem adja fel, frissíti az oldalt, egymás után háromszor. Ugyanazzal az eredménnyel, mint az első alkalommal. Az Okos Felhasználó türelme ekkor elfogy, és csalódottan elnavigál az oldalról.
Okos Felhasználónak nem tűnik fel, hogy ott virít az orra előtt a “keresés az oldalon belül” funkció, vagy ha fel is tűnik, azt vélheti magában: ez a design színvonalát emelő díszítőelem feladatát szolgálja.
Jajj.
Beírom a kamutwitterre, hogy mi a teendő, mert az Okos Felhasználó magától nem jön ám rá!

El vagyok bűvölve azon, hogy a Homo sapiens milyen előszeretettel bonyolizálja agyon a dolgokat. (Lásd a Halál problematikáját a szendvicsekkel és a pálcikára szúrt cseresznyével díszített koktélokkal.)
Az imént arról kezdtem el olvasgatni, hogy a bloggerség mint életforma, hogyan hozhat még több népszerűséget és sikert. Annyi tippgyűjteményt olvastam erről, hogy az már súlyos. Némelyik tippet évek óta használom, anélkül, hogy tudtam volna arról: ez bizony kultblogtipp. Pedig szerintem csak baromkodok.
Másoknak nem alap az ilyen, hogy pl. az “admin” UID-et érdemes átírni a saját nickedre? Nem alap, hogy legyen saját nicked, olyan, amellyel akár éveken át azonosulni tudsz? Nem alap, hogy csak akkor blogjál, ha tényleg van is mit megosztanod, mert az innen-onnan összeszedett idézetek, szövegek, évek óta a neten keringő, untig ismert képek publikálásával kinyírod a blogodat?

Nem tudom, hogy más, tünetmentes evési zavarosok hogyan vannak ezzel, de én mindenesetre gyakran kiakadok, ha kajálás közben akár csak hozzám is szólnak.
Valószínűleg ezért nem lennék nyerő díszvendég egy protokolláris díszebéden. Erősen el tudom képzelni a jelenetet: tömöm a fejemet, illetve elegánsan és civilizáltan turkálok a tápban; eközben azon parázok, hogy vajon mennyire uncivilizáltan táplálkozok, mennyire általános érvényű a tahósági bizonyítvány, amelyet kiállítok magamról, miközben “nyámmmm, szlörrccs, csámcsámcsámcsám, szlllööörrrrfff, GLUKK!” hangok kíséretében lapátolom a takarmányt az etetőmbe… aztán az emiatti stresszt fokozva, valamelyik kiglancolt protokolláris felnőtt még hozzám is szól! Én pedig, az emiatti felindultságomban, az illető protokollárisnak (ráadásul még csak nem is TCP-IP protokoll, hogy lehessen szó datagramokról, oktetekről, hétrétegű architektúráról… nehogy már valami érdekes is legyen…) a fejére borítom a tányérom tartalmát, és – az indukált hányásnak még az esélyét is elkerülendő – ezzel befejezettnek tekintem az étkezést. Ez nem kifejezetten a civilizált és üzletiprotokolláris viselkedés, ugye?
Vagy van valahol ilyen, hogy evés közben pofázni annyira nem illik, hogy aki így csinál, az várhatóan el fogja szenvedni, hogy egy félig teli tányér kaját borítanak a fejére?

Emberi lényként csodásan elvagyok jelenleg. Több ok miatt is nagyon jó nekem.

1.) Felfedeztem, hogy az asztali gépen hol kell a boot ordert átállítani annak érdekében, hogy butulható CD-t keressen, mielőtt betöltené azt a hányás vingyógyert. Tehát legalább live-CD-ről fogok tudni Dragonfly BSD-zni azon a gépen is! Ettől nekem nagyon jó.
2.) Tele a playlist tüncimötállal (kösz a kifejezésért, Ryuuzaki-szan!) :} Ma este semmi mást nem fogok hallgatni, mint Sireniát, Edenbridge-et, The Sins Of Thy Beloved-et, Tristaniát, valamint Theatre of Tragedyt. Igen, ezek nyálas és ántrú zenék. Oppdatering: mégis Bach és Reincken lett belőle, mert ZENÉT akarok.
3.) Tele a hűtő Ringnes Platinummal. Számomra ez A Sör. Nem tudnám másként leírni: kurva finom. (Ezt úgy kell érteni: még a kicci olcó Kompilz is van olyan jó, mint a Steffl. Ehhez képest értelmezzétek a “kurva finom” fogalmát.)
4.) Ködös, esős, hűvös idő van. Akkora hangulata van ennek, és a levegőben olyan illatok vannak – fenyvesek, köd és hidegség illata -, hogy nagyon.

Magánemberként mindezt mélyen értékelem. Bloggerként viszont meg vagyok lőve, jól, mert ha nekem pillanatnyilag ilyen jó, akkor miről írjak érdekfeszítőt?

Júnikzosoknak kötelezően ajánlott:
>_ cb.vu

Na, ÍGY néz ki egy hivatásos, odaadó Júnikzos honlapja. ÁÁÁÁÁÁ :ĐĐĐĐĐĐ

A nem-Júnikzosok kedvéért: az oldal kinézete a BSD parancssort emulálja, és a navigáláshoz a standard Júnikz parancsokat lehet használni.
Még azt az aranyos részletet is belevette ez a jóember, hogy a login shell mindig kiír valami szellemes idézetet (ez egyébként Slackware-nél is megvan!)

A site-on egyébként található egy nagyon frankó Júnikz szerszámosláda is. Nézzétek meg, középhaladó júzereknek már nagyon nagy segítség!
UNIX Toolbox

Egyébként pont ugyanúgy imádom felfedezgetni, hogy a különféle Júnikzok mit csinálnak egymáshoz képest másként, mint ahogyan az interskandináv kommunikáció gyönyöreit is élvezem megismerni. A Slackware például egy, a BSD-khez nagyon hasonló dialektust beszél.
Velem van a baj, hogy szerintem ez érdekes és lenyűgöző dolog?

De tényleg. Nézzétek meg. Műx.

R.I.P. Ana

Alakul a R.I.P. Ana, de még mindig nem van fent élesben. Töltögetem felfelé a tartalmakat, meg szerkesztgetem őket, de még mindig van micsinálni. A kamutwitteren azért informálom az egyelőre nem létező olvasóságot arról, hogy éppen miért van rajtam a fejgörcs.

Még mindig itt van.

Szeretnék már kész lenni vele. De csak én vagyok kész, a site meg még nem. Fordítva miért nem lehet?